4. rész Amikor mindenre fény derül

Sziasztok :)

 Itt az új rész :) Komikat kérek szépen

Csak Egy Csajszi xoxo

A szempár tulajdonosa gonosz vigyorra húzta túlrúzsozott ajkait. A szeme is gonoszan csillogott. Barna haja hullámos loknikben keretezte agyon festett arcát. Rémlett, hog Bess már beszélt róla, de nem ugrott be, hogy kicsoda.
-McKenzie! Mi a francot művelsz?-hallottam Bess hangját a hátam mögül.
-Csak megborult a tálcám. Nem tehetek róla,hogy pont itt ült.-hangzott a nagy képű felelet. Nem akartam beleszólni a vitájukba, de nem volt a legkellemesebb érzés, hogy a levese végig folyt a hátamon.
-Nem tudom ki vagy, de ezt azért nem kellett volna.- léptem közelebb a kényes libàhoz.
Láttam, hogy nekem vágna valami csípőset, de nem vártam meg. Bess-t magam után vonszolva elvonultam a mosdóba. Elővettem a tesi pólómat, és átvettem az elázottat. Bess halkan figyelte, hogy mit tevékenykedek. Nem szólalt meg egészen addig, amig kèsz nem lettem. Akkor is csak elmotyogott egy: "Most mennem kell"-et, és lelépett. Nem akadályoztam meg. Tudtam, hogy majd úgyis megbékél. Mikor végeztem, vissza tértem az ebédemhez. McKenzie már lelépett, így nem kellett rettegnem még egy adag levestől. Ez az incidens elfeledtette velem, hogy majdnem lebuktam. Emmett szúrósan nézett rám. Nem tudtam vele foglalkozni, mert mennem kellett technikára. Az órán régi legendákkal foglalkoztunk, hogy legközelebb majd azokról kell rajzolnunk. Most gondolom azon gondolkoztok, hogy miről is szólhattak azok a legendák. Megmondom. Ezek az ősi legendák egy  olyan fajtól szóltak, amely vèrrel táplálkozott. Testük hideg, és kemény mint a márvány, szemük szine vörös. Nem ismertek kegyelmet. Csak éjjel jártak el, mert ha nap érte őket végük lett. Féltek a keresztektől és a fokhagymától. Sokan emiatt temérdeket tartottak az emlitett dolgokból otthon.
Ez a  téma nagyon felkeltette az érdeklődésemet, de sajnos vége lett az órának. A házi az volt, hogy nèzzünk utána a vámpíroknak. Lassan megindultam a tesitererm fele. Odaérve bementem, és a póló kivételével minden szükséges ruházatot átvettem. Mikor készen lettem felkötöttem a hajam, és ittam egy kicsit. Hamarosan megjelent a tanárnő, ès beterelt minket a csarnokba. Intett, hogy üljünk le, és belekezdett:
-Sziasztok! A mai napon osztályozno fogom az alap dolgokat, mint a helyből távolt és az ilyesmiket. Ha ma nem tudjul befejezni, akkor holnap folytatjuk. Mr. Allan! Kèrem fáradjon ide, é kezdje meg a felelést!
Mig Austin felelt, addig mi a többiekkel beszélgettünk. Minden értelmetlen téma jött fel, mig egyszer csak szóba nem került a rajzóra anyaga. Elmélyülten beszélgettünk a halhatatlanokról. Emmett állkapcsa megfeszült a téma hallattán, de nem szólalt meg. Érdeklődve néztem arany színű szemébe. Ee nagyon illúziórombolóként viselkedett. Ahelyett, hogy mondott volna valamit, egyszerűen odébb ment. Elszántan követtem. Nem hagytam, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőlem...megint.
-Emmett! Mi a baj?-ültem le mellé. Egy darabig nem válaszolt, majd kedves hangon felelt.
-Idővel megtudod igérem.-mosolygott rám eddigi ismeretünk során először. A szívem egyből hevesebben kezdett verni.
-Nagyon remélem.-mosolyogtam vissza.
Kissé meglepett hirtelen kedvessége, ezért reméltem, hogy nem lesz vége hamar. De megint közbe jött valami.
-Ms. Boston! Maga jön.-hallottam a tanárt. Magmban nyafogva néztem Emmettre. Ő intett a fejével, hogy menjek csak. Kötelesség tudóan felálltam, és utasítások szerint csináltam a dolgom. Mire végeztem nem éreztem a végtagjaim. Hullán kullogtam vissza Emmett-hez. Ő azonban ahelyett, hogy folytatta volna az abba hagyott eszmecserét, elbonult. Ettől félem. Vége lett annak, amiben az előbb úszkáltam. Lehangoltan ültem vissza a többi társam gyűrüjébe. Bekapcsolódtam a beszélgetésbe, de csak 10 percre. Akkor vesztettem el a fonalat, amikor Emmett következett, és teljesen lekötötte a figyelmemet. Annyira tökéletesen csinált mindent, hogy nem tudtam semmi màsra figyelni...
                                                               

    *2 hét múlva*

 

 

2 hét telt el azóta a nap óta, mikor utoljára beszéltem Emmett-tel. Azóta akármikor közeledtem hozzá, mindig vagy elküldött, vagy ő maga ment el. Annyira fájt a viselkedése, hogy arra nincs szó. Testvérei folyamatosan rajtam tartották a szemüket. Bess-szel kibékültünk. De sajnos hiába voltunk puszipajtások, neki sem mondam el, mit érzek a Cullen testvérek egyik tagja iránt.
Emmett ellenségeskedése még inkább lángra lobbantotta eddig is elég heves érzéseimet.
Most éppen törin ültem és szorgosan jegyzeteltem. Hamarosan megszólalt a csengő, és mehettem rajzra. Ma derült ki, hogy milyenek lettek a rajzok. A rajzok, amiről elmélyült beszélgetések folytak. Nem nagyon voltam rájuk kiváncsi. Igazából nem is érdekeltek. Annyira nem jelentett nekem olyan sokat ez a dolog, mint a többieknek. Nem is próbáltam lelkesnek tűnni, úgyese ment volna. Nem ment volna, mint sok dolog mostanában. Nem voltak már közel sem olyan jó jegyeim, mint itteni pályafutásom kezdetén. Megelégedtem, ha kaptam egy hármast. Anya, és a tanáraim szerint is lejjebb adtam a szintet. De nem érdekelt. Az életemet nem èreztem jónak. Emmett nélkül kedvem sem volt hozzá. De csak azért élek még mindig, mert nem akartam itt hagyni azokat, akiket szeretek. Csak ez tartott életben. Mikor vége lett a rajznak, jött az ebéd. Az is szokványosan telt. Nem történt semmi. Majd jött a biokémia. Ez holt unalmas tantárgy volt. Végig untam az egészet. A gondolataim máshol jártak. Fellélegeztem, mikor csengettek. Elindultam tesire. Ez az volt az egyetlen tárgy, ami volt minden nap. Ez volt a kedvencem is. Csak ezen láthattam Emmettet. De ma ezen sem, ugyanis a tanár lebetegedett, igy az óra elmaradt.
Emmett közelében akartam lenni. Észrevettem, hogy gyalog indult haza. Árnyékként követtem, bár én sem tudom miért. Mikor az erdő szélére értünk, egy pillanatra megtorpatnam. Nem értettem, mit is kerestünk ott. De nem vesztegeltem továb hanem siettem Emmett után. Már mélyen bennt jártunk az erdőbe, mikor megpillantottam egy hatalmas házat. Emmett bement. Èn megálltam egy fa takarásában. Lassan elindultam befele, de egyszer csak nekimentem valami kemènynek. Az ütközés erejétől megtántorodtam. Mikor visszanyertem egyensújomat felnéztem, és két dühösen izzó szempárral találtam szembe magam. A két szem gazdája nem más volt, mint Emmett Cullen. Kezdtem kissé beilyedni. Lassan elkezdtem visszahátrálni az erdőbe. Emmett nem követett, hanem visszasietett a házba. Mikor már kellő távolságba értem a Cullen-laktól, leültem egy fa tövébe, és gondolkodni kezdtem:
Emmett az erdőben él, teste kemény, mint a márvány. Szeme borostyán színű, de olykor fekete. Nagy élvezettel iszik valamit, amiről senki nem tudja, hogy micsoda. Kezdett összeállni a kép. Mikor a halhatatlanokról beszéltünk, Emmett elvonult.
De nem, az nem lehet! De más magyarázat nincs a dologra.
Mikor rájöttem, hogy mi is valójában, nem éreztem, hogy félnék. Felálltam, és elindultam a ház felé. Gondolatban már megvolt hogy mit is fogok mondani. De nem voltam biztos benne, hogy pont úgy sikerülni fog. Időközben elértem a célom. Leültem a lépcső elé, és vártam, hogy a célszemély észrevegyen. Nem is kellett sokat várnom, a verandán megjelent Emmett.
-Mit keresel itt?-kérdezte mély, reszelős hangján.
-Tudom a titkod.-álltam fel.
-És mi is a titkom? Tájékoztatnál?
-Máshogy fogalmazok: Tudom mi vagy.
-Ma mi? Ember, mint te.-játszotta még mindig a hülyét. Megforgattam a szemem, majd nagy levegőt véve kimondtam:
-Vámpír vagy.
Eltátotta a száját, ebből már tudtam, hogy nyert ügyem van. Telibe találtam a süllyedő hajót.
-Hogyan sikerült rájönnöd?-kérdezte, mikor észbe kapott.
-A rajzóra, és az előbbi ütközet segített.-magyaráztam.
-Akkor most félsz tőlünk?
-Dehogy is. Miért kéne félnem?
-Mert egy az, hogy simán megölhetnélek, a másik meg, hogy ha a Volturi rájön arra, hogy tudsz rólunk, ide fog jönni, és mese vége.
Mivel eléggé értetlenül néztem rá megforgatta a szemét, és karon ragadva bevonszolt a házba. Megjegyzem, a keze nagyon hideg volt. Szóval igazak a legendák. Menet közben volt időm megszemlélni a házat. Nagy ablakok voltak bennt, amik segitették a kilásást, és az egész fehér volt. Atán jött egy nagy lépcső. Ott nem nézelődhettem, mert sietősen vonszolt maga után. Bekopogott egy ajtón, és benyitott. Kiváncsian kikukucskáltam a háta mögül, és Dr. Cullen-t vettem észre egy asztalnál ülve.
-Nocsak! Szia Emmett!-mosolygott kedvesen a fiára.
-Carlisle! Arról lenne szó, hogy ez a lány tud a mivoltunkról.-húzott elő a háta mögül. Majdnem orra buktam, de szerencsére megtartott.
-Veled már volt dolgom. Jade igaz?-mosolygott rám kedvesen.
-Igen-válaszoltam illedelmesen.
Dr.Cullen intett, hogy üljek le, majd Emmett-nek is, hogy menjen el. Én leültem, és kiváncsian néztem a dokira. Ő várt pár pillanatot, amik nekem óráknak tűntek, és csak utána fogott bele.
-Szóval tudsz a létezésünkről?-erre én csak bólintottam-Mivel halandó vagy, nem tudod, hogy mekkora veszély ez. Először is simán elveszthetjük az önuralmunkat, és meghalsz, de ez nem történhet meg, mivel mi úgymond vegetáriánusok vagyunk, akik nem esznek ember vért. A mások pedig a Volturi. De róluk csak később mesélek.
-De...Ennyire nagy veszélyben lennék?-kérdeztem cseppet sem félve.
-Annyira nem nagy, de a Volturinak nem szabad tudni rólad. Világos? Se senkinek!-szegezte rám a tekintetét. Nem tudtam mit felelni. Tudtam, hogy ez nagyon kockázatos lenne az emberiség számára. Nem akartam elárulni Emmett-tet. Az utóbbi miatt ezt feleltem:...